Várady Béla útja Putnoktól a müncheni olimpiáig
Részlet Dunai Ede: Szerelmem, Angyalföld (Aposztróf Kiadó) című könyvéből
Már 19 évesen villámkarriert csinált: a
Putnoki Bányász és az Ózdi Kohász után egy
évvel, a Vasas játékosaként részt vehetett
a müncheni olimpián, ahol az ezüstérmes
csapatban rögtön góllal debütált.
A csúcson 1977-ben volt, amikor bajnok, gólkirály
és Ezüstcipős labdarúgónak mondhatta
magát, ennek ellenére csak hat évvel később
állhatott légiósnak.
A „Béla, Béla, Béluska, úgy lő mint a géppuska…”
rigmust a mai napig emlegetik
Angyalföldön.
De vajon hogyan fedezte őt fel a Vasas, s
évekkel később miként maradt le az aranycipőről,
a ’78-as világbajnokságról, no meg az
angyalföldi búcsúmeccsről?
A Vasas és a magyar labdarúgás legendás
alakja, Várady Béla (aki az NB I-ben 359
mérkőzésen 175 gólt szerzett) immár tíz éve
nincs köztünk, pótolhatatlan űrt hagyva
maga mögött a távozásával. A 36-szoros
magyar válogatott Vasas-legenda életéről,
káprázatos karrierjéről viszont nemrég Duna
Ede Szerelmem, Angyalföld című könyvéből
tudhattunk meg érdekességeket, kulis�-
szatitkokat. Ebből olvashatnak részleteket
lapunkban.
Ahogyan azt várni lehetett, valóban sok kiváló szakember
gyűlt
össze a tornán, köztük a magyar ifjúsági válogatott edzője, Machos
Ferenc is. Az egykori kiváló futballista minden
mérkőzést
megtekintett, árgus szemekkel figyelve az ifjú tehetségeket. Jó
érzéke volt hozzá, hogy megtalálja a leendő klasszisokat, nem
véletlenül bízták meg ezzel a megtisztelő feladattal.
A borsodi válogatott mérkőzésein még a szokottnál is szorgosabban
jegyzetelt, mert az már az elején észrevette, hogy ebben
az észak-keleti együttesben van egy fekete hajú srác, aki minden
szempontból kiemelkedik a teljes mezőnyből. Jó felépítésű,
kiváló labdaérzékű, remekül lát a pályán, és oda is rúgja a labdát,
ahová szeretné. Nem mellékesen, ha az ellenfél tizenhatosának
közelébe érkezik, máris gólveszély kerekedik, mivel a bombaerős
lövéseit követően a kapusok általában már csak késve találkoznak
a labdával. Akkor, amikor bús ábrázattal
kiszedik a hálóból.
Nem csoda, ha Várady Béla neve egyre gyakrabban került be a
szakvezető noteszébe, nem egyszer csupa nagybetűvel és tucatnyi
felkiáltójellel a végén. Miután az ózdi csatár elnyerte a gólkirályi
címet, rövidesen a magyar ifjúsági válogatottban találta magát.
Az ifjú Várady Béla alig lépte át a nagykorúság küszöbét,
1971 őszén – egész pontosan szeptember ötödikén, a
bajnokság
negyedik fordulójában – megvalósult a gyermekkori
álma, bemutatkozhatott a magyar labdarúgó-bajnokság
élvonalában,
rövidebb nevén az NB I-ben. A Vasas akkori
edzője, a piros-kékek korábbi háromszoros bajnok futballistája,
Machos
Ferenc egyáltalán nem volt szívbajos, ugyanis
a tejfölösszájú
játékost éppen a címvédő Újpesti Dózsa ellen
dobta be a mély vízbe. És ha már lúd, legyen kövér, azonnal a
kezdőcsapatba
nevezte a ballábas támadót.
A Fáy utcai találkozóra nem kevesebb, mint huszonháromezer
néző gyűlt össze, bár elnézve a két együttes összeállítását,
nem csoda, ha egy ilyen rangadón már jóval a kezdés
előtt ki lehetett akasztani a pénztárakra a „megtelt” táblát.
Ízlelgessük csak a neveket, nem akármilyen szereposztásban
futottak ki a gyepre a csapatok.
Vasas: Tamás Gyula – Török Péter, Fábián Tibor, Vidáts Csaba,
Váradi Ottó – Lakinger Lajos, Menczel Iván, Müller Sándor
– Molnár Dezső, Puskás Lajos, Várady Béla.
Újpesti Dózsa: Szentmihályi Antal – Noskó Ernő, Maurer
László, Horváth József, Juhász Péter – Dunai Ede, Tóth András
– Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai Antal, Zámbó Sándor.
Olimpiai aranyérmesek, sokszoros bajnokok és a magyar
válogatott pillérei néztek egymással farkasszemet, ráadásul
vezetőedzőként a kispadokon is két egykori legendás labdarúgó,
a már említett Machos Ferenc, illetve az MTK volt klasszisa,
Kovács Imre foglalt helyet.
Noha a lila-fehérek éppen ugyanolyan kiváló formában
kezdték ezt a szezont (háromból három győzelem, 12–2-es
gólkülönbség), ahogy az előzőt abbahagyták, az angyalföldi
szurkolók sem lehettek elégedetlenek, hiszen két magabiztos,
idegenbeli győzelem mellett csak a Ferencváros elleni balszerencsés
vereség rontott az összképen. Éppen ezért az alaposan
megfiatalított, Mészöly Kálmánt és Farkas Jánost nélkülöző
Vasas nagyon fogadkozott, hogy megpróbálja meglepni a találkozó
esélyesének számító újpestieket.
Meglehet, ez az összecsapás egy ötperces angyalföldi rövidzárlat
miatt végül nem úgy alakult, ahogy a piros-kékek és
a tűzkeresztségen éppen átesett tehetséges balszélső szerették
volna, ám a 2–0-s vereség dacára nem elégedetlenkedő füttyszó,
hanem biztató taps érkezett a Vasas szurkolóitól. Nem véletlenül,
hiszen a mutatott teljesítmény és a játékosok küzdeni
akarása bizakodásra adhatott okot a Fáy utcában. Egy lendületes
futballt bemutató, ütőképes gárda körvonalai kezdtek
kirajzolódni. Ám arra talán még a legelfogultabb angyalföldi
drukkerek sem számítottak, ami ezután következett.
Történt ugyanis, hogy kedvenceik a következő hat fordulóban
négyszer győztesen hagyták el a pályát, míg a további két alkalommal
is sikerült egy-egy pontot szerezniük az aktuális ellenféllel
szemben. Ráadásul ehhez a remek veretlenségi sorozathoz
Béla három találattal járult hozzá, ezzel pedig végérvényesen
kirobbanthatatlanná vált a kezdőcsapatból. Nem mellékesen
időközben továbbjutottak az UEFA-kupa első fordulójából,
miután
az ír Shelbourne elleni idegenbeli visszavágón
megőrizték
a két héttel korábban hazai pályán szerzett egygólos előnyüket.
Az őszi hajrá már kevésbé sikerült, mintha fejben fáradni
kezdtek volna a fiatalok. A csapat legreményteljesebb csatára
viszont
továbbra is nagyszerű formában futballozott, játékintelligenciája,
kiváló helyzetfelismerő képessége, és nem utolsósorban
hallatlanul veszélyes távoli lövései révén bekerült a
neve az olimpiai válogatottat irányító Lakat Károly noteszébe.
Ez pedig, figyelembe véve, hogy a müncheni ötkarikás játékokig
mindössze néhány hónap volt csupán hátra, és a mieink
címvédőként biztos résztvevői voltak a tornának, nem akármilyen
esélyt kínált a csúcs felé vezető úton a ballábas támadó
számára.
De hogy a kirakós játék legutolsó darabja is a helyére kerüljön,
ahhoz a véletlenek
szerencsés összjátéka is szükségeltetett.
Egy tőle teljesen független, külső körülmény,
amely éppen az ő javát szolgálta. Történt ugyanis, hogy a Vasas
vezetői az áprilisi, egész hónapon
át tartó hullámvölgy, egy
négyes vereségsorozat után behívatták
Machos Ferencet az
elnöki irodába, és megköszönve neki addigi munkásságát, fájó
szívvel megváltak tőle. Hosszas
tanácskozás után pedig azt a
Vadász Károlyt ültették a helyére, aki évek óta az angyalföldi
utánpótlásban dolgozott, nem mellékesen kifejezetten támadó
felfogásban játszatta a tanítványait. Márpedig ezt a futballfilozófiát
mintha éppen Várady Bélának találták volna ki.
Ezek után nyáron, nem sokkal az olimpiára való felkészülés
előtt érkezett a Magyar Labdarúgó Szövetség enyhén szólva is
furcsa, sokak által érthetetlennek tartott döntése, amelynek
értelmében a nagyválogatott szövetségi kapitányát, Illovszky
Rudolfot, úgymond az olimpiai csapat vezetője, Lakat
Károly mellé, de inkább fölé helyezte. A példátlan lépés következtében
nemzeti csapatunk két szakemberrel vágott neki a müncheni
ötkarikás játékoknak. Ezzel nem csupán a közvélemény,
hanem a labdarúgók számára is megfejthetetlenné
vált, hogy
akkor most tulajdonképpen ki is irányítja az együttest, ki állítja
össze a kezdőcsapatot és ki szabja meg a taktikát? Ám ez a faramuci
helyzet kifejezetten jól jött Bélának,
elvégre mégiscsak
egy Vasas-legenda kezébe került a karmesteri pálca, és ki, ha
nem éppen ő adná meg a lehetőséget
kedvenc csapata ifjú
üdvöskéjének?
A játékosok kíváncsian várták a több mint egy hónaposra
tervezett olimpiai felkészülés első napját. A cél pedig nem is
lehetett más, mint 1964 és 1968 után zsinórban harmadszor is
aranyérmet nyerni. Nem akármilyen
kihívás előtt álltak tehát
a fiúk, éppen ezért az első perctől kezdve teljes erőbedobással
vetették bele magukat a munkába.
A magyar sportolók nagy reményekkel vágtak neki az útnak,
hiszen az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikói olimpiáról
is egyaránt tíz aranyéremmel tértek haza versenyzőink,
előkelő helyen végezve ezzel az éremtáblázaton. Ezúttal sem lehetett
más a cél, mint folytatni a dicsőséges hagyományokat, és
örömet szerezni a televízió és a rádió előtt lélegzet visszafojtva
szurkoló honfitársainknak. A nagyszabású megnyitó ünnepségen
a zászlóvivő, Kulcsár Gergely gerelyhajító mögött büszkén
vonult be a müncheni Olimpiai Stadionba a hazánkat
képviselő
nem kevesebb mint kétszázharminckét sportoló, hogy másnap
több tucat helyszínen beinduljon a nagyüzem.
A labdarúgó-válogatottakat első körben négyfős csoportokba
osztották be. A mieink Brazília, Dánia és Irán társaságában
a C-jelű kvartettbe nyertek besorolást. A következő
körbe kerüléshez ebből a négyesből legalább két gárdát kellett
magunk mögé utasítani.
A nyitányon az ázsiaiak ellen léptünk pályára, akikről nem
sokat lehetett tudni, de a másik két riválist, Brazíliát és Dániát
ismerve egy dolog biztos volt: csak és kizárólag a győzelem
lehetett az egyetlen esélyünk, hogy versenyben maradjunk a
továbbjutásért vívott harcban.
Így érkeztünk el a várva várt naphoz, augusztus 27-éhez,
amikor müncheni olimpia ide, müncheni olimpia oda, százötven
kilométerrel arrébb, a nürnbergi Városi Stadionban volt jelenésünk.
Ragyogó napsütésben egy bizonyos kolumbiai játékvezető,
Guillermo Velasquez sípjelére indult útjára a labda. Az más
kérdés, hogy a helyieket nem igazán hozta lázba ez a meccs,
abban a hatalmas és egyben impozáns stadionban alig lézengett
pár ember. Mintha nem is olimpiai találkozót, hanem
egy nősök-nőtlenek sörmeccset rendeztek volna meg. A himnuszokhoz
kivonuló játékosok először azt hitték, hogy rossz
helyen járnak, vagy valami megfejthetetlen okból zárt kapus
lesz a találkozó. A hírügynökségek végül egy kis jóindulattal
kétezer nézőt írtak a jelentésekbe, de szerencsére a tiszta fehérben
kifutó magyarokat ez a legkevésbé sem zavarta.
A két kapitány, Illovszky Rudolf és Lakat Károly hosszas
egyeztetés után végül ezt a kezdő tizenegyet vetette be a közel-
keleti válogatott ellen:
Géczi István – Vépi Péter, Páncsics Miklós, Vidáts Csaba, Juhász
Péter – Kovács József, Szűcs Lajos, Kocsis Lajos – Kozma
Mihály, Dunai Antal, Várady Béla.
Az villámgyorsan kiderült, hogy a két gárda nincsen egy
súlycsoportban, és csak idő kérdése volt, hogy mikor szerezzük
meg a vezetést. Ez a pillanat végül a harmincegyedik
percben jött el, amikor az újpestiek gólfelelőse, Dunai Antal
köszönt be. A rutinosabb játékosok mellett a magyar keret
legfiatalabb tagja, a Vasas balszélsője, Várady Béla sem volt
megilletődve élete első válogatottbeli tétmérkőzésén. Ennek
bizonyságául mindössze hét perccel a szünet után máris
megszerezte
az első találatát, amellyel 3–0-ra alakította az
eredményt.
A végén még két alkalommal sikerült megzörgetnünk
a jobb sorsra érdemes iráni kapus hálóját, így egy
kiütéses győzelemmel sikerült hangolódni a két keményebbnek
tűnő összecsapásra.
Különösen a brazilok elleni meccs ígérkezett vízválasztónak,
mivel a dél-amerikaiak vereséget szenvedtek a Simonsen
vezette dánoktól. Ezek után számukra már egy döntetlen is
végzetes lépéstévesztés lehetett volna.
(Folytatjuk).